Figyelmeztetés!

Az alábbi szösszenet, az elkötelezett vegetáriánusoknál nem kívánt mellékhatásokat okozhat. Ezért kérem, hogy olvasás előtt konzultáljanak orvosukkal és gyógyszerészükkel! A képernyő bal sarkában nem látszik, de kéretik odaképzelni egy piros kört, benne a 18-as számmal.

Be kell, valljam, első gondolatom a konyhaművészet metafizikájának kibontása volt. Karl Jenkins Adiemus-ának meghallgatása, és egy pohár gyöngyösi rozé elkortyolgatása után arra a megállapításra jutottam, hogy ez túl nagy falat első lépés gyanánt. Talán egy kicsit később. Sok év, s jónehány elrontott vadmalac ragú szükséges még a kellő tudás, s főként tapasztalat megszerzéséhez.

Rögtön ezután a kenyér, szalonna, hagyma hármasa ugrott be. Majd e hármas utolsó összetevőjét finomítottam erős zöldpaprikára, hátha valakiben ellenérzést kelt a hagyma. Ennél lentebb nem engedhetem a színvonalat. S ehhez -horribile dictu- hozzátartozik egy icce nagyrédei vörös is. Ám e négy elem kifejtése, még mindig megkövetelne egy kisebb könyvnyi méretet, ezért a tétel esszenciáját tovább finomítottam, egészen a zsíros kenyérig.

Miért is a zsíros kenyér? A materialista realizmus megközelítése szerint egyenes az út a szalonnától a zsírig. Nem tagadom, ez az megközelítés is helyes. A zsíros kenyér a magyar konyha, talán leghétköznapibb étke. Egykor, még a nagy hamburger invázió előtt, az egyik népeledelt tisztelhettük benne. Majmoló sznobizmus, aljas marketing fortélyok következtében, holmi egészséges táplálkozásra, koleszterin szintre való hivatkozás bevetésével, mára kiszorították az őt megillető, jól megérdemelt helyéről.

Pedig mi fogható ahhoz, mikor a nagymama megkent egy szelet, frissen sült kenyeret zsírral, s meghintette egy kis sóval, esetleg paprikával! Ennél felségesebb már csak a frissen sült kenyér és a frissen köpült vaj elegye lehetett.

Ó, édes emlékek! Mikor három ifjú (jó barátok az idők kezdetétől) összegyűlt „A” csopaki pince előtt magányosan magasodó diófa árnyékában az öreg Mester tavalyi termését, vagy újborát felmagasztalni, s az elmaradhatatlan zsíros kenyér alapozta meg az Úr teremtő mámorának méltó befogadását. S az élmény extázisát, a lenyugvó Nap aranyába öltözött tó látványa koronázta.

Vegyétek és egyétek, mert ez az én testem!

Miért jobb ízű a nagymama kenyere? Ősi, szent misztérium ez. S csak az érezheti haloványan e szentség magasztosságát, aki legalább egyszer maga készítette el kenyerét. Arra gondolni sem merek, hogy saját termesztésű gabonából, hiszen nem azt a kort éljük.

A nagymamák és anyák, egykor mindenüket belesütötték a kenyérbe. Minden apró örömüket, boldogságukat, felelősségtudatukat, adni vágyásukat, szeretetüket. Egyszóval: önmaguk esszenciáját adták hozzá a kenyérhez. Ott volt velük a múlt asszonyainak lelke, az ősök emlékezete: az édestől örökölt, de folytonosan megújuló kovászban. S a zsír, a színtelen fehérségében csillogó teremtőerő a ráadás. A kettő együtt gyönyörű analógiája a tökéletes termőtalajnak, melynek felső rétegében burjánzik a föld zsírja.

Ez a zsíros kenyér. Az alap, ahonnan minden növekedésnek indul: az ősi, generációkon átívelő emberi szeretet mágiája. A szeretet mely összeköti anyát és gyermekét, nagymamát és unokáját. Feleséget a férjével. Barátokat egy pohár bor mellett. Ismerőst az ismeretlennel. A rejtélyes összekötő kapocs: az önátadás jézusi mágiája.

(Wass Albert)

Suttogó némaságból szüremlő szavak örvénylenek körülöttem. A mindennapok teremtő apokalipszise humusszá erjeszti az emberi elme szüleményét: a múltat. Óhaj, átok, ima sodródik semmiből emelt trónusom előtt. Még most sem tudják, mit cselekszenek. Alvó félőrült istenekként, lankadatlan teremtik gondolatkiméráikat.

Ostobák! Nekem áldoztok öntudatlan. Fájdalmon innen és túl terjed mit elém tár láthatatlanra vetített vágyálmotok hekatombája. Hirdetitek a Fiú uralmát, de gondolataitok körülöttem forognak. Nevét szajkózzátok annak, kit a pusztában beavattam a Végsőbe. Suttogva vinnyogtok, majd üvöltve követelitek: jöjj és válts meg! Ohó kedveseim! Ez biz’a nem így megy! Vérmocskos kezetekkel keresztet vettek, s vágyálmok mocsarába tovább merül zilált egótok. Kaszaboltok ész és szív nélkül, kéjes álmokban vergődve ontjátok önmagatok vérét másokban, majd színleltek rideg józanságot.

Ó, ha látnátok magatokat! Még a bélpoklos is utálattal fordulna el tőletek, látván lelkeitek nagysok levedző sebét. Mily’ megváltás az, miről álmodoztok? Kinek halála lenne a Ti megváltásotok? Azt gondoltátok, a „legyen meg a Te akaratod”, a Ti kicsinyes akarásotokat jelenti? Keserves csalódások ezrei után sem tértek észhez?!

Semmibe illan minden imátok, a Nap első gyengéd sugarára. Papjaitok dagályos szavakkal hintenek álmot elmétekre. Majd mikor szétszéled a nyáj, s nem látjátok őket, elküldik hozzám bensőjük rejtett imáit, megnyomorított énjük torzszülötteit.
Önmagatok torz tükörképeiben gyönyörködtök. Nem a másikat keresitek, csak tükörképetek a másikban. Nem az Egyet keresitek, hanem együgyű vágyaitok megvalósítóját. Szerencsétlen torzók! Megmutattam néktek Őt, ki maga az Út, de vakok és süketek maradtatok. Alig távozott az Egy gyermek, nem kívánt trónra emelt gyöngeségtek hamar: engem.

Látom hiú „nagyjaitok” álmait. Övék mind az anyag, mind a tudás, de szűkölködnek. Acsarognak apró morzsákért, mit másoknál hisznek. Teleaggatták porhüvelyük az enyészet díszeivel. Nem létező felsőbbrendűségükre hivatkozva taposnak lefelé, megnyomorítva, önmagukhoz hasonlatossá téve ki még csak a tudásra áhítozik. Tébolyultan precíz elméjük követeli az első helyet mindenütt, szolgákkal töretnek utat, s hirdettetik magasabb rendű intellektusukat.
Mi egykor bűn volt, fürgén erénnyé lett. Áru a Tudás halovány mása, s szatócsok árulják úton – útfélen. Irigyli akinek nincs, s félti, kinek van. Feledték, a Fiú szavát a mécsesről. Halmozzák, mit Tudásnak vélnek. L’art pour l’art. Tornyokat emelnek élőholt betűkből, s tömlöc mélyére vettetik a Tudást, vérpad vár a Tudókra. Bölcsnek álcázott Harlekinekre tapad a novíciusok szeme.

Hah, a hatalom mániákusai! Kicsinyes vágyaik korbácsolta becsvágy hajtja őket, porhüvelyek felett uralkodni. Hiénaként versengnek minden apró konc felett. Ámítanak, áltatnak, kihasználnak, ölnek és öletnek. A semmiért. Mely „nagyra” emlékeznek a múltból? Arra, ki legtöbbet mészárolt, akit leginkább gyűlöltek, s aki a legtöbb betűt kényszerítette ki tintanyalóiból. Mi van a többivel? Halálukkal elenyészett minden nevük és tetteik. De, én látom őket! Itt térdelnek trónszékem előtt mind! Vágyaik még most is kínozzák őket. Körülöttük lebeg összes áldozatuk emléke. Itt vannak nagy mészárosaitok és a névtelen zsarnokok. Tőlem reméltek enyhülést. Már tudják: mindhiába…

S a pénz: a vágyott mákony; a sár legsarabbika. Kiváló ötlet volt megalkotnom. Ezzel rögtön anyagba öltözött a fösvénység, s felragyogott a sárga vágy a „többre”. Kegyetlen voltam? Dolgom az. Nem én vagyok az Út!

Ó, a kedvenc mákonyom: bujaság. Tán ebből kereng vágykiméráitok poklában a legtöbb. Odavagytok érte mind, kik önkéntes rabláncokon sínylődtök. Neveken becézgetitek: szeretet, szerelem, s mostanában „barátság”, „egészségügyi…”. Már nem tudom, kínomban, vagy örömömben kacagok, mikor eme apró trükköm sikerét szemlélem. Néha zavar felületességtek mocska. Ódákat zengtek hozzá, lefestitek, anyagba fantáziáljátok. Bár, tudni mit sem tudtok róla! Kielégületlenségtek, minden kielégüléssel egyre csak nő. Vágytok a többre. A többre, s nem a jobbra! Néha az őrületig korbácsolja elmétek, mégsem tanultok belőle semmit. Millió évek teltek el, s itt elbuknak a legjobbak is. Millió év után kiábrándít rideg kreativitásom eme sikere…

Itt örvénylik körülöttem mind. Látlak bennetek hiány jéghideg magányotokban. Látom mindőtöket én, aki a Fiút beavattam. Én látlak bennettek, akihez millió évek óta imádkoztok. Előttem megbontatlan a három idő. Előttem álltok mind. Ismerem lelketek sötét mélységét s tudom fényes magasát. Lelketek fájdalmas hiányérzetét tölti ki beteges vágyóceán. Érzem fájdalmat, de meg nem érint. Kétezer év nem volt elég, hogy felébredjetek.

Elegem van…

Nekem, az időtlennek…

Elfordultatok Tőle; én elhagylak titeket. Azokért, akik már felébredtek, a Gyermek igaz tanítványaiért…

Egyedül maradtok mélységes, dermesztő magányban, mert már én sem leszek, akihez fordulhatnátok, s talán így…

Virrasszatok, mert nem tudhatjátok, mely napon jön el a ti Uratok!
Mt 24,37-44

Ha jól belegondolok mindhárom igaz lehet. Tény:  az emberek többsége nem bírja az egyedüllétet. Nem véletlen, hogy a börtönök egyik rettegett büntetése a magánzárka. Miért is? Mert ott nincs senki, akire kivetíthetné az ember belső frusztrációit.

Az egyedüllét megfosztja az embert attól, hogy örömét, bánatát, különböző színvonalú eszméit, vágyképeit kivetítse változó minőségű vásznakra.

Más minőség a magány. A magány egy olyan állapot, ahol az ember kiszakad az aktuális világból. Legalább is bensőleg, sok esetben a külső szemlélő számára láthatatlanul. Gyerekkorom óta két csodálatos megtestesülését láttam a magánynak az egyik Csontváry egyedülálló ikrei, a két cédrus:

A másik pedig Lévay verse:

…
Magános fa vagyok, melyre villám szakad,
Melyet vihar tördel, de legalább szabad
Levegővel élhet.

S egyedül hallgatom tenger mormolását,
Tenger habja felett futó szél zúgását,
Egyedül, egyedül a bujdosók közül,
Nagy Törökországban.
Körülöttem lebeg sírjában nyugovó
Rákóczi nagy lelke, az eget csapkodó
Tenger haragjában.

A magányos már nem vetít, mert nincsen hova, csak önmaga. Vagy megtalálja az útját, jövőjét, vagy belehal.  Az egyedüllét, csak őrülethez vezet – legrosszabb végkifejlet gyanánt…

A vágy, szerintem egy külön személy. A katolikusok ördöge állhat hozzá a legközelebb.
Nem veszed észre, de suttog a füledbe, s máris saját gondolatodként éled meg mindazt, amit a Vágy (így, nagy V-vel) susog.

Igaza lehet Buddhának, mindenek kezdete a vágy. Önmagában a vággyal nincs semmi gond, de mi – gyarló emberek – képtelenek  vagyunk felismerni a valóság és a kivetített vágyképek közötti különbséget. Ez az a pont, ahol a dolgok elromlanak. Itt mennek tönkre emberi kapcsolatok, itt futnak zátonyra szépnek induló házasságok.

A vágy, mely ki- és átszínezi a gondolatainkat, majd ezeket a színes, szélesvásznú egész estés filmeket kivetítjük magunk köré. Azt hisszük, “hogy”…
Majd rájövünk: mégsem. Mégsem az a tökéletes, szexis, isten / istennő, aki mellettünk ül, beszél, eszik, alszik.

A vágy már csak ilyen. Ha kielégült, eltűnik. Már nem érdekli az egész. A vágy csak addig tart, amíg a megfoghatatlan mélységű és tartalmú kielégülése meg nem történik. Ha megtörtént, a vágy eltűnik. Pontosabban álarcot és áldozatot vált.

A mókuskerék és a mozi forog tovább…