Suttogó némaságból szüremlő szavak örvénylenek körülöttem. A mindennapok teremtő apokalipszise humusszá erjeszti az emberi elme szüleményét: a múltat. Óhaj, átok, ima sodródik semmiből emelt trónusom előtt. Még most sem tudják, mit cselekszenek. Alvó félőrült istenekként, lankadatlan teremtik gondolatkiméráikat.
Ostobák! Nekem áldoztok öntudatlan. Fájdalmon innen és túl terjed mit elém tár láthatatlanra vetített vágyálmotok hekatombája. Hirdetitek a Fiú uralmát, de gondolataitok körülöttem forognak. Nevét szajkózzátok annak, kit a pusztában beavattam a Végsőbe. Suttogva vinnyogtok, majd üvöltve követelitek: jöjj és válts meg! Ohó kedveseim! Ez biz’a nem így megy! Vérmocskos kezetekkel keresztet vettek, s vágyálmok mocsarába tovább merül zilált egótok. Kaszaboltok ész és szív nélkül, kéjes álmokban vergődve ontjátok önmagatok vérét másokban, majd színleltek rideg józanságot.
Ó, ha látnátok magatokat! Még a bélpoklos is utálattal fordulna el tőletek, látván lelkeitek nagysok levedző sebét. Mily’ megváltás az, miről álmodoztok? Kinek halála lenne a Ti megváltásotok? Azt gondoltátok, a „legyen meg a Te akaratod”, a Ti kicsinyes akarásotokat jelenti? Keserves csalódások ezrei után sem tértek észhez?!
Semmibe illan minden imátok, a Nap első gyengéd sugarára. Papjaitok dagályos szavakkal hintenek álmot elmétekre. Majd mikor szétszéled a nyáj, s nem látjátok őket, elküldik hozzám bensőjük rejtett imáit, megnyomorított énjük torzszülötteit.
Önmagatok torz tükörképeiben gyönyörködtök. Nem a másikat keresitek, csak tükörképetek a másikban. Nem az Egyet keresitek, hanem együgyű vágyaitok megvalósítóját. Szerencsétlen torzók! Megmutattam néktek Őt, ki maga az Út, de vakok és süketek maradtatok. Alig távozott az Egy gyermek, nem kívánt trónra emelt gyöngeségtek hamar: engem.
Látom hiú „nagyjaitok” álmait. Övék mind az anyag, mind a tudás, de szűkölködnek. Acsarognak apró morzsákért, mit másoknál hisznek. Teleaggatták porhüvelyük az enyészet díszeivel. Nem létező felsőbbrendűségükre hivatkozva taposnak lefelé, megnyomorítva, önmagukhoz hasonlatossá téve ki még csak a tudásra áhítozik. Tébolyultan precíz elméjük követeli az első helyet mindenütt, szolgákkal töretnek utat, s hirdettetik magasabb rendű intellektusukat.
Mi egykor bűn volt, fürgén erénnyé lett. Áru a Tudás halovány mása, s szatócsok árulják úton – útfélen. Irigyli akinek nincs, s félti, kinek van. Feledték, a Fiú szavát a mécsesről. Halmozzák, mit Tudásnak vélnek. L’art pour l’art. Tornyokat emelnek élőholt betűkből, s tömlöc mélyére vettetik a Tudást, vérpad vár a Tudókra. Bölcsnek álcázott Harlekinekre tapad a novíciusok szeme.
Hah, a hatalom mániákusai! Kicsinyes vágyaik korbácsolta becsvágy hajtja őket, porhüvelyek felett uralkodni. Hiénaként versengnek minden apró konc felett. Ámítanak, áltatnak, kihasználnak, ölnek és öletnek. A semmiért. Mely „nagyra” emlékeznek a múltból? Arra, ki legtöbbet mészárolt, akit leginkább gyűlöltek, s aki a legtöbb betűt kényszerítette ki tintanyalóiból. Mi van a többivel? Halálukkal elenyészett minden nevük és tetteik. De, én látom őket! Itt térdelnek trónszékem előtt mind! Vágyaik még most is kínozzák őket. Körülöttük lebeg összes áldozatuk emléke. Itt vannak nagy mészárosaitok és a névtelen zsarnokok. Tőlem reméltek enyhülést. Már tudják: mindhiába…
S a pénz: a vágyott mákony; a sár legsarabbika. Kiváló ötlet volt megalkotnom. Ezzel rögtön anyagba öltözött a fösvénység, s felragyogott a sárga vágy a „többre”. Kegyetlen voltam? Dolgom az. Nem én vagyok az Út!
Ó, a kedvenc mákonyom: bujaság. Tán ebből kereng vágykiméráitok poklában a legtöbb. Odavagytok érte mind, kik önkéntes rabláncokon sínylődtök. Neveken becézgetitek: szeretet, szerelem, s mostanában „barátság”, „egészségügyi…”. Már nem tudom, kínomban, vagy örömömben kacagok, mikor eme apró trükköm sikerét szemlélem. Néha zavar felületességtek mocska. Ódákat zengtek hozzá, lefestitek, anyagba fantáziáljátok. Bár, tudni mit sem tudtok róla! Kielégületlenségtek, minden kielégüléssel egyre csak nő. Vágytok a többre. A többre, s nem a jobbra! Néha az őrületig korbácsolja elmétek, mégsem tanultok belőle semmit. Millió évek teltek el, s itt elbuknak a legjobbak is. Millió év után kiábrándít rideg kreativitásom eme sikere…
Itt örvénylik körülöttem mind. Látlak bennetek hiány jéghideg magányotokban. Látom mindőtöket én, aki a Fiút beavattam. Én látlak bennettek, akihez millió évek óta imádkoztok. Előttem megbontatlan a három idő. Előttem álltok mind. Ismerem lelketek sötét mélységét s tudom fényes magasát. Lelketek fájdalmas hiányérzetét tölti ki beteges vágyóceán. Érzem fájdalmat, de meg nem érint. Kétezer év nem volt elég, hogy felébredjetek.
Elegem van…
Nekem, az időtlennek…
Elfordultatok Tőle; én elhagylak titeket. Azokért, akik már felébredtek, a Gyermek igaz tanítványaiért…
Egyedül maradtok mélységes, dermesztő magányban, mert már én sem leszek, akihez fordulhatnátok, s talán így…
Virrasszatok, mert nem tudhatjátok, mely napon jön el a ti Uratok!
Mt 24,37-44
