Szabadon Hamvas Béla után…
Figyelmeztetés!
Az alábbi szösszenet, az elkötelezett vegetáriánusoknál nem kívánt mellékhatásokat okozhat. Ezért kérem, hogy olvasás előtt konzultáljanak orvosukkal és gyógyszerészükkel! A képernyő bal sarkában nem látszik, de kéretik odaképzelni egy piros kört, benne a 18-as számmal.
Be kell, valljam, első gondolatom a konyhaművészet metafizikájának kibontása volt. Karl Jenkins Adiemus-ának meghallgatása, és egy pohár gyöngyösi rozé elkortyolgatása után arra a megállapításra jutottam, hogy ez túl nagy falat első lépés gyanánt. Talán egy kicsit később. Sok év, s jónehány elrontott vadmalac ragú szükséges még a kellő tudás, s főként tapasztalat megszerzéséhez.
Rögtön ezután a kenyér, szalonna, hagyma hármasa ugrott be. Majd e hármas utolsó összetevőjét finomítottam erős zöldpaprikára, hátha valakiben ellenérzést kelt a hagyma. Ennél lentebb nem engedhetem a színvonalat. S ehhez -horribile dictu- hozzátartozik egy icce nagyrédei vörös is. Ám e négy elem kifejtése, még mindig megkövetelne egy kisebb könyvnyi méretet, ezért a tétel esszenciáját tovább finomítottam, egészen a zsíros kenyérig.
Miért is a zsíros kenyér? A materialista realizmus megközelítése szerint egyenes az út a szalonnától a zsírig. Nem tagadom, ez az megközelítés is helyes. A zsíros kenyér a magyar konyha, talán leghétköznapibb étke. Egykor, még a nagy hamburger invázió előtt, az egyik népeledelt tisztelhettük benne. Majmoló sznobizmus, aljas marketing fortélyok következtében, holmi egészséges táplálkozásra, koleszterin szintre való hivatkozás bevetésével, mára kiszorították az őt megillető, jól megérdemelt helyéről.
Pedig mi fogható ahhoz, mikor a nagymama megkent egy szelet, frissen sült kenyeret zsírral, s meghintette egy kis sóval, esetleg paprikával! Ennél felségesebb már csak a frissen sült kenyér és a frissen köpült vaj elegye lehetett.
Ó, édes emlékek! Mikor három ifjú (jó barátok az idők kezdetétől) összegyűlt „A” csopaki pince előtt magányosan magasodó diófa árnyékában az öreg Mester tavalyi termését, vagy újborát felmagasztalni, s az elmaradhatatlan zsíros kenyér alapozta meg az Úr teremtő mámorának méltó befogadását. S az élmény extázisát, a lenyugvó Nap aranyába öltözött tó látványa koronázta.
Vegyétek és egyétek, mert ez az én testem!
Miért jobb ízű a nagymama kenyere? Ősi, szent misztérium ez. S csak az érezheti haloványan e szentség magasztosságát, aki legalább egyszer maga készítette el kenyerét. Arra gondolni sem merek, hogy saját termesztésű gabonából, hiszen nem azt a kort éljük.
A nagymamák és anyák, egykor mindenüket belesütötték a kenyérbe. Minden apró örömüket, boldogságukat, felelősségtudatukat, adni vágyásukat, szeretetüket. Egyszóval: önmaguk esszenciáját adták hozzá a kenyérhez. Ott volt velük a múlt asszonyainak lelke, az ősök emlékezete: az édestől örökölt, de folytonosan megújuló kovászban. S a zsír, a színtelen fehérségében csillogó teremtőerő a ráadás. A kettő együtt gyönyörű analógiája a tökéletes termőtalajnak, melynek felső rétegében burjánzik a föld zsírja.
Ez a zsíros kenyér. Az alap, ahonnan minden növekedésnek indul: az ősi, generációkon átívelő emberi szeretet mágiája. A szeretet mely összeköti anyát és gyermekét, nagymamát és unokáját. Feleséget a férjével. Barátokat egy pohár bor mellett. Ismerőst az ismeretlennel. A rejtélyes összekötő kapocs: az önátadás jézusi mágiája.
